Magyarország legnagyobb macskástárgy-gyűjteményének blogját látod!

A legfrissebb (és régebbi) bejegyzésekhez kattints ide :)

Mit mondjak, elég kicsi ez a territórium, ráadásul hárman osztozunk rajta. Ha ezt tudom, nem választom ki őket. Mikor eljöttek a Tenyésztőmhöz – jó ember volt, mindig emlékezni fogok rá – igen hideg volt kint, mégis az ablakban ülve vártunk rájuk.

A testvéreim váltig állították, hogy ha egyszer kitesszük innen a mancsunkat, ebből a szép nagy házból, ahol saját, külön szobánk volt, szóval, ha elmegyünk innen, akkor a Nagy Feledés vár ránk, ráncigáló gyerekkezek, ugatós kutyák, eszeveszetten csipogó, kalitkás madarak. Amikor bejöttek a szobánkba, teljesen elfoglalták az ágyunkat. A Tenyésztőnk melléjük ült, mert egyedül mit sem tudtak kezdeni velünk. Olyan gyámoltalanok voltak. Aztán én meguntam, hogy ott kuksolnak a sarokban, gondoltam, inkább odamegyek. Először a férfit szagoltam meg – mégiscsak vetélytárs vagy mi – aztán az embernő hosszú haját kezdtem rágni. Irigy volt, kitépte a számból a bundáját. Ez szerintem sértés, hiszen ezzel azt mondta: nekem nem lehet ilyenem. Visszavonultam.

Később mégis odahúzott a kíváncsiság, meg az, hogy tudni akartam: meg mernek-e simogatni. Azok ugyanis, akik eddig látogatóba jöttek, leginkább néztek minket, nem nyúltak hozzánk. Azt mondták: természetellenes a szőrtelenségünk. Nem értem őket. Akkor magukat is természetellenesnek és undorítónak tartják? Na mindegy, ezen még máskor is ráérek gondolkodni.

Egészen jólesett a simogatásuk, ezért kissé megbántódtam, hogy elmennek. Már éppen közölni akartam velük, hogy maradhatnak, van elég hely az ágyon, (bár a vacsorából úgysem adtunk volna.)

Nagyon nézték a fekete testvéremet is, aki egész idő alatt ott szaladgált a szobában.

 

Most, hogy visszagondolok erre a napra, látnom kell: ha én nem hízelgek nekik, őt veszik magukhoz.