Macskás tárgyak

3 éve a Fehérkereszt Állatvédő Liga csinált botrényt abból, hogy egy játékfilm kedvéért (amit be is neveztek a Filmszemlére) vízbe fojtottak egy kölyökmacskát.

A zsűri díjat adott az alkotónak  majd visszakozott, amikor kirobbant a botrány.  

A napokban újra eszembe jutott ez a történet, és úgy gondoltam, megosztom veletek a saját élményemet is :(

Ugyanis egy ilyen vízbefojtásnak magam is tanúja voltam körülbelül 8 évesen.

Debrecenben, nagymamám szomszédja veszejtette el így a felesleges szaporulatot, miközben az anyamacskát kicsalták egy tányér tejjel és valami maradékkal.

Hiába kiabáltam, hiába szaladtam át a nagymamámért, hiába fenyegetőztem azzal, hogy hívom édesapámat és a rendőrséget, a párnapos kiscicák ott fulladtak meg a vödörben. Nagymamám az ölében vitt vissza a szomszédtól, be a házba, ahol vigasztalhatatlanul sírtam.

Ma is a szemem előtt van a lepattogzott zománcú vödör, és a benne ficergő fekete-sötét kiscicák képe. És az anyamacskáé, aki megérezte a bajt, és futott ki az udvarra a tejestálka mellől, kétségbeesetten kérve „gazdáit”, hogy vegyék ki a kiscicákat a vízből.

Soha nem fogom megbocsátani, hogy nem tették. Nem is jártam át többé oda tyúkot etetni, macskát simogatni, beszélgetni. Pedig próbáltak engesztelni süteménnyel. De a szívem már akkor sem volt eladó.

Tudom, hogy évszázadok óta ez a születésszabályozás, tudom, hogy falun, egyszerű emberek között – tisztelet a kivételnek – nem érték a macska, mert ha elpusztul, "lesz helyette másik".

Sokat kellene változnia a világnak, hogy az élet mindenképp érték legyen, hogy ne csak a városiak, meg a megmosolyogni való macska/kutyabarátok örültsége legyen, hogy állatot nem ölünk, még csecsszopó korában sem. Sokan nem tudják, nem hiszik, de az állat akkor is érez. Akkor is fáj neki, ha épp csak megszületett. Csupán hangja nincs, hogy ezt közölje velünk.

Csak nyöszörög. Vagy ha víz alatt van, még azt sem hallani, csak rúgkapál. Csak a levegőbuborékok szállnak fel egyre ritkábban a kisállat szájából, míg végül elernyed a test, nem tiltakozik tovább, nem küzd tovább egy lélegzetvételnyi levegőért, az életéért.

Nem kívánom senkinek, hogy lássa. És nem kívánom senkinek, hogy átélje.

Még az én nagyim is azzal próbált vigasztalni, hogy nem fáj nekik. És ezt komolyan hitte is.

Az egyik internetes oldalon, ahol erről beszélgettek az emberek, valaki leírta, mit érzett, amikor gyerekként majdnem vízbe fulladt.

"Pokoli fájdalom hasít végig a tüdődön, szét akarsz robbanni, borzasztó az egész, pedig nem is kellett teljesen végigélnem."

Te mit gondolsz erről?