Macskás tárgyak

január 26.

Ma is átjött az idősebb nő, de már hiába szagoltam, a finom cicaszag helyett neki is szörnyű virágszaga volt. De azért az a Hercegnő továbbra is izgat.

Hagytam magam dögönyözni. Ezek az ujjak aztán tudják, mit szeret egy macska.

Végre olyan ember, aki nem szól le a különös viseletem miatt. Azt mondta: olyan a bőröm, mint a bársony.

Hm. Ez jól hangzik.

Annak ellenére, hogy nem tudom, milyen a bársony.

De olyan áhítattal mondta az asszonyom édesanyja, hogy elhiszem neki!

január 25.

Ma idegen érkezett hozzánk. Egy idősebb embernő. Macskának olyan 12 éves lehetne.

Messziről jöhetett, mert egészen máshogy beszélt. Azt állította magáról, amikor kérdőn néztem rá, hogy ő az asszonyom anyukája. Nehezen értettem. Érdekes, hogy neki is macskaszaga volt! Méghozzá lánymacskáé! És szőröket hagyott szerteszét a ruhájáról! Fehér, selymes szőröket.

Meghallottam, hogy egy Hercegnőről beszélnek.

Szóval ő a bunda tulajdonosa. De szívesen megismerném! Nem lehetne valahogy összehozni ezt a találkozást???

január 24.

Ma kis híján végzetes dolog történt. A víz – amit eddig is csak a kis fémtálkámban szerettem – teljesen meg akart fojtani. Ezek a fejükbe vették, hogy büdös és koszos vagyok, így fürdenem kell. Mintha én nem tudnám rendben tartani a bőrömet.

Kikérem magamnak azt az aljas feltételezést, hogy nem mosdom minden nap. Csak foggal-körömmel tudtam megakadályozni, hogy teljesen megfürdessenek. Azt hiszem, a Kutyabácsinak – akarom mondani az emberférfinak – soká fog begyógyulni a kezén a seb, amit a karmincáimmal okoztam.

A fürdés után olyan büdös szagom lett, mint nekik.

Elalvásig takaríthattam magam.

január 23.

Teljesen megzavarodtam. Azzal jönnek nekem, hogy ezentúl szólítsam őket Macskamamának és Kutyabácsinak.

De hát egy macska a szolgálóit nem szólítja sehogy! Szó se – akarom mondani miaú se - lehet róla!

Az viszont roppantul tetszik, ahogy labdáznak velem.

Azt a csörgéses labdát dobálgatják, én meg utána rohanok. Csak azt nem értem, mi ebben olyan különleges. Amikor először raktam le a lábuk elé a labdát, hatalmas szemekkel bámultak rám és őrült nyávogásba kezdtek.

Aztán egész este hajigálták a szőrgolyót.

Azt mondták, apportírozok.

Én ehhez nem értek, végül is ők az emberek.

január 22.

Győztem.

Napok óta próbálkozom bebújni az embernő ruhája alá, amikor az ágyra fekszik. Ma végre sikerült.

Kicsit büdös ugyan – olyan a szaga, mint annak a virágnak a vázában – de azért jó meleg.

A mamámra emlékeztet.

Ha sokáig itt maradhatok mellette, garantáltan macskaszaga lesz.

január 21.

Ma megharaptam az ember nyakát, mert nem arra vitt, amerre én akartam. Erre kinevetett.

Nem mertem jobban megfegyelmezni, mert azt már a mamám is megmondta, hogy nem szabad harapni, mert akkor idegen emberek jönnek, ketrecbe zárnak, és a többit még senki nem tudta elmesélni, mert nem jöttek vissza onnan.

január 20.

Hogy ez micsoda szórakozás! A férfi odaállt a piramis elé és én rámásztam a vállára.

Teherhordó emberem van!

Igazi uralkodó vagyok!

január 19.

Hét vége van.

Így nevezte az emberférfi ezt a napot. Az a furcsa, hogy én akárhogy számolom, egy dolognak legfeljebb két vége lehet. Újabb dolog, amiben az emberek következetlenek.

Én inkább kétvégének mondom, annak legalább van értelme.

Szóval ez a kétvége annyiból állt, hogy az emberférfi ágyban maradt, az embernő meg vastag szőröket vett magára és kiment abba a hideg fehérbe, nedvességbe.

Csak este jött vissza, akkor is morcos volt.

Ha ez ilyen rossz, akkor inkább egy vége se legyen ennek annak a valaminek! Nemhogy hét! 

január 18.

Újabb furcsa szokásra lettem figyelmes. Vacsora környékén egy dobozt néznek, ami villog és szól. Mintha az embernő hangja is szólna a dobozból.

Ezért most gyorsan kirohantam a konyhába, mert az előbb még ott láttam a hosszúhajút.

Nem értem. Most is ott van, és a másik gazdámmal beszélget.

Hogyan beszélhet egyszerre két helyen?

január 17.

Ujjé! Ma is elmentek.

Már unom, hogy állandóan felügyelet alatt állok. Ma végre körülnéztem mindenhol.

Abban a kis szobában, ahol a dolgomat végzem, van két fehér csillogó, csúszós tál. Egy kicsi a magasban és egy nagyobb a földön. A peremén jókat lehet sétálni. Egy görbe cső meg vizet potyogtat beléjük, de én nem iszom meg, hanem megpróbálom elkapni a szökevényeket. De azok mindig lefolynak a lyukon.

Vajon minek van lyuk az edény alján? Ha az én etetőtálkám alján lyuk lenne, megszöknének a legjobb falatok.

Különben a legjobb az ablakban ülni. Nagy, csillogó valamik lebegnek, amik az ablak elé érve eltűnnek. Az van a fákon is, de ott nem tűnik el. Valóban vannak madarak - ahogy a testvéreim mondták – de nem csipognak. Érdes, erős hangjuk van. Azt ismételgetik: KÁR.

Kár, hogy csak ennyit tudnak.