február 17.

 

Most meg hová mennek? Mi ez a nagy búcsúpuszilkodás? Gyanúsak nekem azok a táskák. Itt hagynak. Mindennek vége.

 

Nahát, kulcszörgésre ébredtem. Visszajöttek!

De nem. Ezt a valakit nem ismerem.

Milyen kedvesen beszél! De nem értem tisztán. Hogy nem jönnek vissza?

Jaj, jajajaj! Mi lesz velem?

 

Amíg én kisírtam magam, megtelt a tálkám.

 

Na gyere, te vendég, megmutatom a birodalmam. Ha már úgyis egyedül fogok itt lakni, tartok neked egy tárlatvezetést.

Ez itt a piramisom. Meg a karmincakoptató-fám. Meg a fotelem. (Néha beleült a Kutyabácsi. Jajajaj, soha többé nem jön vissza, egyedül maradok! Mi lesz velem?)

 

Itt a plüsskutyám, ezt is megmutatom. Bánatomban jól meg is dögönyözöm.

 

Nahát, milyen türelmes ez az ember!

Csak ül és beszél, meg simogat!

El is fészkelődöm. Jó itt. Azt hiszem, alszom egyet.

 

Háááá, milyen hatalmasat tudok ásítani!

Jót aludtam.

Kényelmes volt az ölében, a ruhájának izgalmas ennivaló-szaga volt. Azt hiszem, van egy újabb rabszolgám. Hm. Köszi! Mit mondasz? Nevezzelek Nagyinak? Hááát … jó kedvemben vagyok, úgyhogy felőlem …

Most meg miért mész el? Még nem engedtelek el!

Engedetlen népség. Ne hagyjatok itt!

 

Üres a lakás. Sötét van. Kicsit hideg is. Bebújok az ágyba, az emberszagú.

Szomorú ez a macskasors!

Ne hagyjatok egyedül!