január 17.

Ujjé! Ma is elmentek.

Már unom, hogy állandóan felügyelet alatt állok. Ma végre körülnéztem mindenhol.

Abban a kis szobában, ahol a dolgomat végzem, van két fehér csillogó, csúszós tál. Egy kicsi a magasban és egy nagyobb a földön. A peremén jókat lehet sétálni. Egy görbe cső meg vizet potyogtat beléjük, de én nem iszom meg, hanem megpróbálom elkapni a szökevényeket. De azok mindig lefolynak a lyukon.

Vajon minek van lyuk az edény alján? Ha az én etetőtálkám alján lyuk lenne, megszöknének a legjobb falatok.

Különben a legjobb az ablakban ülni. Nagy, csillogó valamik lebegnek, amik az ablak elé érve eltűnnek. Az van a fákon is, de ott nem tűnik el. Valóban vannak madarak - ahogy a testvéreim mondták – de nem csipognak. Érdes, erős hangjuk van. Azt ismételgetik: KÁR.

Kár, hogy csak ennyit tudnak.